– Most gyakorlatban is letesztelhetjük, mennyit tudsz Budapest építészetéről.
– Nem kell letesztelni: semennyit.
– Akkor is játszunk, mert izgalmas. Nézd meg ezt a két épületet a sarkon, a Bródy Sándor utca 14. szám alatti Degenfeld-Schomburg-palotát és a Puskin utca 19. bejárata fölé tornyosuló Gschwindt palotát, amin az a díszes napóra van. A kérdés egyszerű: melyik épült korábban?
– Én a Gschwindt palotát mondanám.
– Miért?
– Mert úgy néz ki, mint egy középkori várkastély. A másik sokkal egyszerűbb, letisztultabb formájú.
– Látod, ez a historizmus csapdája. Az építészet ez időben előszeretettel nyúlt vissza előző korok stílusaihoz, egyik épület a klasszicizmushoz, a másik a reneszánszhoz, a harmadik a gótikához és így tovább. Ezért aztán az alapján, hogy egy épület mennyi idősnek tűnik, nem lehet megbecsülni a korát. Valójában a Degenfeld-ház 1874-ben, a Gschwindt palota pedig 1901-ben készült el.
A könyvünk első fejezetében egy Budapestre érkezett külföldi ismerőst kalauzolunk el, akinek címszavakban mutatjuk be a város történetét és látnivalóit, onnan van a fenti párbeszéd. De ez a két egymás mellett álló épület tényleg tökéletesen megmutatja, mennyire hihetünk a szemünknek, ha a századforduló építészetéről van szó (márpedig általában arról van szó). Ha pedig bemegyünk a bejárati ajtókon, a különbség még szembetűnőbb.
A Budapest legszebb lépcsőházai sorozatot ezennel, az Én menő lakásom blogon, felélesztem tetszhalott állapotából. Még 2011-ben indítottam el a posztsorozatot az Egy nap a városban blogon, ami annyira népszerű lett, hogy más lapok is saját lépcsőház-rovatokat indítottak. Mert tényleg, mennyire izgalmas bekukkantani a bejárati ajtókon, amik mögött akár Lotz-freskókat, Zsolnay majolikákat, és fantasztikus belső tereket, udvarokat találunk. Olyan titkokat, amiket csak néhány százan láthatnak: akiknek bejárása van az adott bejárati ajtó. Plusz a pizza-kihordók.
A fenti épületpárosból a Degenfeld-házról már írtam korábban. Most a Gschwindt palota van soron.
Az épület már külsőre nagyon izgalmas, a környezetétől eltérő, kissé komor, középkori hangulatot áraszt, miközben a Nemzeti Múzeum felőli oldalán egy kedves, mosolygós puttókkal díszített napórát is rejt.
A ház története még izgalmasabb. Az épületet Gschwindt György, az eleinte dohánykereskedelemből, majd szeszgyárból meggazdagodott Gschwindt-dinasztia vállalatainak vezetője számára épült. A család a szeszfőzést nagyon komolyan vette, és két kiegészítő tevékenységet is társított mellé. Egyrészt Józsefváros első közfürdőjét alapították meg azzal, hogy a lepárlás során keletkező forró vízben fürdették az embereket (a vízhez adtak azért egy kis malátát is, biztos ami biztos). Másrészt Györgynek volt egy hobbija: alkimistának tartotta magát, és az épületben elhelyezett laboratóriumában az élet vizét kutatta.
A legenda szerint egy nap aztán levelet kaptak a barátok, hogy György elkészült, és megtalálta az örök fiatalság szerét. A barátok elmentek az épületbe, de a kémcsövek között holtan találták az örököst. Lehetséges, hogy kipróbálta a csodaszert, és ilyen különös, mégis hétköznapi módon tervezett örökké élni.
Ha besétálunk a kapun, rögtön hatalmába kerít minket egy különös érzés: mintha óriások lennénk a törpék világában. Mintha wookie-k lennénk az Endoron. Miniatűrnek tűnő oszlopok, alacsonynak tűnő belmagasság. A vaskos falak miatt a lépcsőház is szűknek tűnik, de itt a bezártságérzést megtöri, hogy minden második lépcsőforduló után megnyílik a tér az udvar felé, és oszlopokon keresztül úgy nézhetünk le az udvarra, mintha minimum egy vidéki kastélyban sétálnánk.
Valaha egy koncertterem is működött az alagsorban, saját bejáratú szimfóniklájv ment az itt lakóknak. Akik persze leginkább a Gschwindt család barátai voltak.
Ami még fantasztikus: a bejárati ajtók. Vastag, hatalmas, ódon és díszes monstrumok.
Alkonyatkor még izgalmasabbakká válnak a fények:
