A lakásba nem a lakásajtón belépve érkezünk meg, hanem már a lépcsőházi kapun átlépve kell, hogy élmény legyen eljutni az otthonunkig.
Ezt a szemléletet Budapesten sok helyen alkalmazták, de talán az újlipótvárosi bérházakban találkozunk vele a legtöbbször. A historizmus utáni, modernebb építészeti irányzatok közül több megtalálható itt, a Bauhaus, az art deco vagy a szecesszió képviselőit is fellelhetjük, és mindig akadt olyan tervező, aki kipróbált valami újat, olyat, amit máshol még senki nem alkalmazott Magyarországon.
A Visegrádi utca 29. lépcsőházi előtere például hihetetlenül aprólékosan díszített, domborművekkel, üvegdíszekkel, márvány padokkal. Olyan pompa ez, amit a saját lakásába érkezők otthon nyilvánvalóan nem tapasztalnak, de a kapun való bejutás után mégis egyfajta pátosz keríti őket hatalmába.
Kicsit úgy érezzük magunkat, mint egy ravatalozóban - mondta egyszer Maczó Balázs, a korábban újlipótvárosi sétákat is szervező helytörténész. És tényleg, a négy nőalak, a felületek és díszek összhangja valóban már-már kellemetlen, elmúlást idéző hangulatba hoz minket, és ez nem véletlen.
A szecesszió két alapmotívuma ugyanis a nő és a halál.
A szecessziós építészek között nagy verseny volt például, hogy ki tudja leghűbben rekonstruálni Attila sírját, és a tervekből meg is valósult néhány valódi ravatal - mesélte Balázs. Úgyhogy nagyon valószínű, hogy Klinger József tervező fejében is benne ragadt még néhány korábban készített síremlék, amikor ezt a lépcsőházat rajzolta.
Végül 1913-ban adták át az épületet (az építtető Spitzer Salamon és neje voltak). Ők a legfelső emeleten laktak, egy egész szintet elfoglaló lakásban - ezt később feldarabolták.
Egy magyar szabadalom is van a tetőszerkezetben, a Siegwart rendszerű üreges vasbeton gerendákból épült a tető. A második világháborúban orosz bombát kapott az épület, úgyhogy bármennyire is jó teherhordók voltak, kénytelenek voltak megadóan szétrobbanni.
