Korunk legnagyobb dizájnerei állítják, hogy a dizájn sokkal több, mint a csomagolás, a külső burkolat, vagy akár a forma. A dizájn arról szól, hogy az emberek miként használják a terméket.
A jó dizájner modellt épít. Megépíti a terméket, és nemcsak kívül, hanem belül is. Tudja, melyik csavar milyen hosszú, és miért. Nem azért, mert megszállott, hanem azért, mert bármikor adódhat egy olyan kellemetlen helyzet, hogy ami papíron tökéletesen fest, a mindennapi használatban viszont eszement megvalósításnak tűnik, amire még egy tízéves gyerek is csak a fejét fogja.
Én például megfogadtam, hogy nem veszek tévét úgy, hogy nem jártam körbe, nem tapogattam meg, nem néztem be mögé, nem láttam a képét. Az ilyen fogadalmakkal csak az a baj, hogy hajlamos vagyok felrúgni őket, ha úgy látom, ez az érdekem. Így aztán Fekete Pénteken gyorsan vásároltam egy 80 centis kis tévét a konyhapult erre a célra besüllyesztett hátfalára. Nem néztem meg előtte, nem jártam körbe, úgy voltam vele, lesz, ami lesz.
Fel voltam készülve a legtöbb dologra. Arra is, hogy az ultra slim kifejezés, ami a hirdetményeken tényleg ultravékonynak fest, a valóságban már sokkal ormótlanabb, bár szerencsére ezt a titkot a fal és a tévé közötti rés jótékonyan elnyeli.
Amire nem voltam felkészítve azonban, hogy a tévét nem tudom majd felhelyezni a falra. A mellé vásárolt, VESA szabványával megegyező konzol ugyanis nem volt megfelelő a tévéhez, csak papíron. Az ultra slim kialakítás ugyanis valamiért elfogyott a készülék alsó hatodánál, és itt hátrafelé kitüremkedik az anyag. A H alakú konzolok pedig megkövetelik, hogy a tévé hátlapja is egyenes legyen, legalábbis ott, ahol a konzol tart.
Vettem tehát másik konzolt, X alakút. Ezt már sikerrel felszereltem a falra, a probléma csak akkor volt, amikor be akartam dugni a HDMI kábelt (vagy bármilyen kábelt). A kábelcsatlakozók ugyanis egytől egyig a fal felé néztek. Arra, amerre mindössze fél-egy centiméternyi hely maradt.
Egy HDMI kábel vége ennek legalább a négyszerese, és még minimum egyszer ennyi, hogy a kábel beforduljon, lefelé, amerre általában az eszközök, set top boxok vannak. Nyolc centire kellene eltartani a faltól a tévét, ami egyrészt csúnya, másrészt nincs ennyi helyem, hiszen a tévének legfeljebb a kiugró téglafal síkjával egy szintben meg kellett állnia.
A dizájn arról is szól, hogy tudjuk, a tévéhez csatlakoztatott eszközök nem a tévé síkjában, hátrafelé helyezkednek el. Ott általában a fal, vagy egy bútor van.
Gondoltam, hogy a Philips vezető dizájnerét, ha van ilyen, soha nem érem el, de azért a cég honlapján elkezdtem keresgélni. Kíváncsi voltam, mit javasolnak, egy olyan tévé esetében, amit a falra lehet szerelni papíron, de a valóságban mégsem.
A weboldalon egy külön a tévékre szakosodott telefonszámot is találtam, bármilyen kérdés esetén és így tovább, tehát felhívtam. Nem tudtam, hogy életem legviccesebb call centeres beszélgetése következik majd.
Az úr a vonal másik végén hallhatóan egy nagy iroda közepén ülhetett, a háttérben alighanem ukrán nyelven magyarázott egy kollégája hangosan. A férfi utánanézett a tévének, majd rövid gondolkozás után kétféle javaslattal állt elő. (Rögtön a megoldást kereste, ami számomra egyébként nagyon pozitív.)
Egyrészt azt mondta, hogy ilyenkor "falat szoktak bontani" a tévé mögött, hogy elférjen a kábel. A meglepetéstől itt szólni sem tudtam, ő is érezte, hogy erőset állított, amikor azt vizionálta, hogy a tévé felhelyezése előtt megjelenik apuka egy vésőgéppel a nappaliban, hogy nyolc centi mélyen beleásson a Porotherm téglába, száll a vörös por, hullik a vakolat.
A másik lehetőségként azt vetette fel a tévékre specializált segítőm, hogy keressek egy üzemet, ami legyárt nekem egy kifejezetten erre a tévére specializált konzolt, ami pont annyira tart el a faltól és akkora, amekkorát én szeretnék. Gondolom, nem kínai gyárra gondolt, ahol miattam átállnak egy teljes sorral, hogy ne kelljen falat vésnem, hanem valami magyar műhelyre, ahol még az életben nem csináltak ilyet, de végül is van az a pénz.
Letettem a telefont, és végül is magam álltam neki a megoldásnak. Szerencsére találtam egy ilyet, 500 forintért:
Persze, mondhatjátok, kezdhettem volna ezzel is. Tudhattam volna, vagy vehettem volna megfelelő kábelt. De a helyzet az, hogy sem az eladó, sem a gyártó weboldala nem hívta fel a figyelmem ilyenre, és én még most is azt gondolom, hogy a dizájn része az, hogy kitaláljuk, a vásárló hogyan használja majd a terméket. Úgy alakítjuk ki, hogy a már meglévő, szabvány konzol megfelelő legyen, és a kábelek arra nézzenek, amerre kell, hogy falra is lehessen szerelni a tévét. Több mint egy órát töltöttem ezzel, és biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, világszinten sok százezer órát töltött ezzel az emberiség. Mert egy dizájnernek nem volt ideje arra, hogy végiggondolja a terméket.
És ez csak a tévé volt, amit fel kell tenni a falra. Képzelhetjük, mennyi ilyen vár ránk, és hogy a tervezőknek mennyi hasonlót kell végiggondolni egy egész lakás esetében, hogy a végeredmény logikus, jól használható legyen, vagy akár még évekkel később is meglepjen minket az, ahogyan fel lettek építve a funkciói. És ne kelljen utólag falat bontani.
Ha pedig nem megoldható normális keretek között a dolog, okos megoldást kell találni, ami a lehető legegyszerűbb, és legolcsóbb.
A call centeres úrnak pedig megítélem a hónap dolgozója címet. Lelkesedésből mindenképp ötös.
Ha te is szeretnél egy olyan stáb segítségével menő lakást magadnak Budapesten, akik csak a te érdekedben bontanának falat, kattints ide. Ha neked is van szép, eladó vagy éppen felújításra váró menő lakásod, és szerepelnél a blogon. írj nekünk egy levelet erre a mailcímre.
